Álom

Katonaként megyek egy poros, erdei úton. Férfi vagyok, olyan aki már sok mindent megélt és ezért sok mindent megért. Harcolni megyek.
Egy apáca jön mellettem, kezében egy könyvvel. A könyvről mesél, "gyilkos" könyv, aki elolvassa az utána öngyilkos lesz. Ő a könyvvel harcol, utálja a háborút és ezért mindig elrejti azt itt-ott, majd miután elolvasták és elkövették a "véres" öngyilkosságot, érte megy.
Ő hisz ebben.
Nem igazán hiszem amit a könyvről mesél, de tiszteletben tartom a bele vetett hitét, és inkább csak udvariasságból érdeklődöm. Valami olyasmi van bennem, hogy már csak egy eleve bomlott elme reagálhat így egy könyvre. Persze, háborúban nem ritka az ilyesmi.
Egy laktanyához érünk. Nem először vagyok ezen a helyen. Ismerősen mozgok, és fogadok egy pár baráti üdvözletet, majd felmegyek az emeletre és bevackolom magam egy ismerős, kényelmes sarokba. Ott is vannak könyvek. Végighúzom az újjam a polcon és elmosolyodok, amikor arra gondolok, hogy vajon az apáca ide is becsempészi-e majd a könyvét.

1-2 részletek, amik már elmosódtak. Egy beszélgetés a kútnál a mesteremmel, egy könyv által okozott véres "baleset" és az apáca, amint a könyvet visszacsempészi, majd arcán a diadal mosolya amint észreveszi, hogy figyelem. stb foszlányok.

Éjszaka, zaj és pánik ricsaj, tűz van az udvaron.
Rohanok én is.

A földszinten egy szobából ismerős hangokat hallok, amik megállítanak. Rólam van szó.
Egy régi barát, és az apáca, aki a barátot a kegyeibe fogadta rólam beszélnek.

A barát épp azt magyarázza, hogy rám amúgy sem hatna a könyv, akkor sem ha elolvasnám. Rám semmi sem hat, engem semmi nem érdekel. A magam ura vagyok és a magam útját járom. Harcolni is csak akkor harcolok, ha én akarok. Nem elvből teszem, elvből minden háborút megvetek, pénzért teszem. Zsoldos vagyok...